Ismer valaki egy ördögűzőt? Sürgősen szükségem lenne rá. A kisfiam teljesen kifordult önmagából, eltűnt az a szeretni, puszilgatni való bébi aki volt és átváltozott egy folyton nemet mondó, bajkeverő, hisztiző fenegyerekké. Napjában huszonötször feszíti pattanásig az amúgy is vékony, érzékeny idegszálaimat.
Az első várandósságom óta olvasok különböző gyermeknevelésről szóló cikkeket, könyveket, rengeteget beszélgetek más szülőkkel, leszűröm belőlük a számomra szimpatikus módszereket, megoldásokat és próbálom ezeket alkalmazni a gyerekeimnél. Felkészültem mindenre. A szoptatásra, hozzátáplálásra, fogzásra, szeparációs szorongásra és azt hittem, a dackorszakra is. Igen, csak azt HITTEM, hogy tudom mi vár rám, ha beköszönt a "terrible twos", de rá kellett jönnöm, hogy erre bizony nem lehet felkészülni. Halványan emlékszem a húgom egy-egy húzására ennyi idős korából, eszembe jutnak a szüleim által elmesélt történetek, például amikor apunak egy német hapsi rágót adott a Tihanyi apátságnál, hogy nyugodjon meg, mert a tesóm annyira ordított. A visszhang is azóta nem működik, mert akkor megsüketült szegény. Én meg még a mai napig nem nyugodtam le, milyen lehettem akkor két évesen. Állítólag ha hisztiztem, beküldtek a szobába, rám csukták az ajtót és bedotak utánam egy százas papír zsepit azzal a használati utasítással, hogy ha végeztem, majd jöjjek ki. Kisfiam kedvenc, legtöbbet használt szavai, mondatai jelenleg a nem, nem kell ( az ő nyelvén "nemte" ) és a Marciiiiiiiiiiii. Az utóbbi nem más, mint az " Én akarom egyedül csinálni " kifejezésére szolgál. Imádja feszegetni a határait és úgy veszem észre, imádja, ha felmegy bennem a pumpa. Próbálom éppen ezért kordában tartani az érzelmeimet, de valahogy a "pofán röhögöm anyámat és lekakálom azt, amit mond" stílustól a végén mindig előbújik belőlem a bengáli, így megint ő győz. Jól szórakozik rajtam én pedig ismét egy lépéssel közelebb kerülök a stressz okozta szívinfarktushoz és megint egy fokozattal jobban befeszül az idegtől már így is betonkemény csuklyás izmom. Ha észreveszem, hogy elfogyott a tej a hűtőből, már diszkréten rángatózni kezd a szemhéjam a vásárlás gondolatára, ugyanis a boltok nyújtotta hatalmas tér és nyilvánosság az egyik legkedveltebb színtere az én kis Bonvivánomnak. Legutóbb már a bolt előterében elkezdte a rendkívül látványos előadását. Mindenki el tudja képzelni, ahogyan 15 méter hosszan, 3 sorban szorosan egymás mellé tolva, egymással összekapcsolódva állnak a bevásárló kocsik ugye? Na a kis drága bebújt két kocsisor közé jó messzire egy olyan helyre, ahova felnőtt embernek esélye sincsen bemenni. Először szépen megkéred, hogy jöjjön ki, aztán könyörögsz, ígérsz neki csokit, joghurtot, égi mannát, aztán már picit hangosabban beszélsz, végül (10 perc elteltével) már hörögsz és habzó szájjal próbálod beékelni magad a kocsik közé, mire ő persze még beljebb megy és beszorul...és ordít, sikít...erre szalad két áruházi dolgozó, azt hiszik, hogy vészhelyzet van (mondjuk az van...), az egyik rángatja a kocsikat, a másik meg azt kiabálja : "Ott van bent egy gyerek!!!" Végül mindenki téged néz, a "szegény" kis hüppögő csöppség kiszabadul és a tekintetében az egész áruház közönsége azt látja : "Az én gonosz anyukám és apukám miatt történt az egész". Te meg ott állsz leforrázva és úgy érzed magad, mintha a bugyogódban meg a gatyádban elöregedett volna a gumi, az egész lecsúszott volna a bokádig és most 15 szenzációra éhes paparazzi fotózná a pucér fenekedet és mindez megjelenne másnap az összes újságban a következő főcímmel : "Ilyen egy gondatlan anya". Történt mindez egy nappal azután, hogy eltűnt egy ruhaüzletben, ahol befészkelte magát egy sor ruha alá és csak a cipője alapján sejtettem meg a hollétét, majd miután kiszedtem onnan, hangos óbégatásba és rugdalózásba kezdett, miközben én csurom vizesre izzadva, vörös fejjel álltam egy kínai nő megvető tekintetét, mert persze megint én voltam mások szemében a fiam által rendezett hollywoodi sztoriban a negatív hős(nő).
Otthon már megszoktam, hogy mindig ugyan azokért a dolgokért vívjuk meg a csatáinkat. Ezerszer elmondtam, hogy ne kapja be a húga kezét és a sajátját se dugja be a kislány szájába, mégis megteszi. Minden áldott alkalommal szétdobálja az összehajtogatott ruhát, miközben ágyazok felugrik, hogy teljes testbedobással megakadályozza az ágyneműk helyre rakását makacson csimpaszkodva a párnába vagy az ágy takaróba, minden alkalommal kirohan egy szál zokniban a teraszra, ha kilépek a ruhaszárítóért, majd fejhangon közli, hogy "hidi van", lehetőleg egyszer sem hagyja ki az alkalmat, hogy megfogja a forró sütőajtót, hogy arról meg újra és újra megállapítsa, hogy "vo vóóóó" (meleg). Minden nap megkaparja a lábamon az anyajegyet és közli róla, hogy "piros", napjában többször ráugrik a hátamra, hiába mondom, hogy az nekem fáj, a kedvenc helye az asztal tetején van, szerinte az ablak az csak úgy szép, ha végig van tapizva és nyalva, a dömper pedig arra való, hogy - csöppet sem fájdalom mentesen - rátolja a sarkamra. A kérésem ellenére is folyamatosan rámtör a WC-ben, hogy aztán kerekre nyílt szemekkel, bólogatva közölje : " Kakiltál! ". Napjában többször eljön az a pillanat, amikor annyira összeveszünk, hogy krokodil könnyekkel a szemében kirohan az előszobába, lehasal a padlóra és az ajtót kapargatva azt kiabálja " Apaaaaaaaa". Apa persze nincsen otthon, mert dolgozik, csak én, az ismételten gonosz anya, aki olyan, szükségtelen dolgokra akarja rábeszélni, mint például a nadrág felvétel vagy a fogmosás.
Remélem, hogy ép ésszel átvészelem ezt az időszakot és elmesélhetem az unokáimnak, hogy apátok szenvedélye 2 évesen az volt, hogy amint lehetősége nyílik rá letekerjen és 1x1centis darabokra szaggasson egy tekercs klotyòpapírt ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése