Terrible Twos avagy A dackorszak

Ismer valaki egy ördögűzőt? Sürgősen szükségem lenne rá. A kisfiam teljesen kifordult önmagából, eltűnt az a szeretni, puszilgatni való bébi aki volt és átváltozott egy folyton nemet mondó, bajkeverő, hisztiző fenegyerekké. Napjában huszonötször feszíti pattanásig az amúgy is vékony, érzékeny idegszálaimat.
Az első várandósságom óta olvasok különböző gyermeknevelésről szóló cikkeket, könyveket, rengeteget beszélgetek más szülőkkel, leszűröm belőlük a számomra szimpatikus módszereket, megoldásokat és próbálom ezeket alkalmazni a gyerekeimnél. Felkészültem mindenre. A szoptatásra, hozzátáplálásra, fogzásra, szeparációs szorongásra és azt hittem, a dackorszakra is. Igen, csak azt HITTEM, hogy tudom mi vár rám, ha beköszönt a "terrible twos", de rá kellett jönnöm, hogy erre bizony nem lehet felkészülni. Halványan emlékszem a húgom egy-egy húzására ennyi idős korából, eszembe jutnak a szüleim által elmesélt történetek, például amikor apunak egy német hapsi rágót adott a Tihanyi apátságnál, hogy nyugodjon meg, mert a tesóm annyira ordított. A visszhang is azóta nem működik, mert akkor megsüketült szegény. Én meg még a mai napig nem nyugodtam le, milyen lehettem akkor két évesen. Állítólag ha hisztiztem, beküldtek a szobába, rám csukták az ajtót és bedotak utánam egy százas papír zsepit azzal a használati utasítással, hogy ha végeztem, majd jöjjek ki.                                                                                                                         Kisfiam kedvenc, legtöbbet használt szavai, mondatai jelenleg a nem, nem kell ( az ő nyelvén "nemte" ) és a Marciiiiiiiiiiii. Az utóbbi nem más, mint az " Én akarom egyedül csinálni " kifejezésére szolgál. Imádja feszegetni a határait és úgy veszem észre, imádja, ha felmegy bennem a pumpa. Próbálom éppen ezért kordában tartani az érzelmeimet, de valahogy a "pofán röhögöm anyámat és lekakálom azt, amit mond" stílustól a végén mindig előbújik belőlem a bengáli, így megint ő győz. Jól szórakozik rajtam én pedig ismét egy lépéssel közelebb kerülök a stressz okozta szívinfarktushoz és megint egy fokozattal jobban befeszül az idegtől már így is betonkemény csuklyás izmom. Ha észreveszem, hogy elfogyott a tej a hűtőből, már diszkréten rángatózni kezd a szemhéjam a vásárlás gondolatára, ugyanis a boltok nyújtotta hatalmas tér és nyilvánosság az egyik legkedveltebb színtere az én kis Bonvivánomnak. Legutóbb már a bolt előterében elkezdte a rendkívül látványos előadását. Mindenki el tudja képzelni, ahogyan 15 méter hosszan, 3 sorban szorosan egymás mellé tolva, egymással összekapcsolódva állnak a bevásárló kocsik ugye? Na a kis drága bebújt két kocsisor közé jó messzire egy olyan helyre, ahova felnőtt embernek esélye sincsen bemenni. Először szépen megkéred, hogy jöjjön ki, aztán könyörögsz, ígérsz neki csokit, joghurtot, égi mannát, aztán már picit hangosabban beszélsz, végül (10 perc elteltével) már hörögsz és habzó szájjal próbálod beékelni magad a kocsik közé, mire ő persze még beljebb megy és beszorul...és ordít, sikít...erre szalad két áruházi  dolgozó, azt hiszik, hogy vészhelyzet van (mondjuk az van...), az egyik rángatja a kocsikat, a másik meg azt kiabálja : "Ott van bent egy gyerek!!!" Végül mindenki téged néz, a "szegény" kis hüppögő csöppség kiszabadul és a tekintetében az egész áruház közönsége azt látja : "Az én gonosz anyukám és apukám miatt történt az egész". Te meg ott állsz leforrázva és úgy érzed magad, mintha a bugyogódban meg a gatyádban elöregedett volna a gumi, az egész lecsúszott volna a bokádig és most 15 szenzációra éhes paparazzi fotózná a pucér fenekedet és mindez megjelenne másnap az összes újságban a következő főcímmel : "Ilyen egy gondatlan anya". Történt mindez egy nappal azután, hogy eltűnt egy ruhaüzletben, ahol befészkelte magát egy sor ruha alá és csak a cipője alapján sejtettem meg a hollétét, majd miután kiszedtem onnan, hangos óbégatásba és rugdalózásba kezdett, miközben én csurom vizesre izzadva, vörös fejjel álltam egy kínai nő megvető tekintetét, mert persze megint én voltam mások szemében a fiam által rendezett hollywoodi sztoriban a negatív hős(nő).
Otthon már megszoktam, hogy mindig ugyan azokért a dolgokért vívjuk meg a csatáinkat. Ezerszer elmondtam, hogy ne kapja be a húga kezét és a sajátját se dugja be a kislány szájába, mégis megteszi. Minden áldott alkalommal szétdobálja az összehajtogatott ruhát, miközben ágyazok felugrik, hogy teljes testbedobással megakadályozza az ágyneműk helyre rakását makacson csimpaszkodva a párnába vagy az ágy takaróba, minden alkalommal kirohan egy szál zokniban a teraszra, ha kilépek a ruhaszárítóért, majd fejhangon közli, hogy "hidi van", lehetőleg egyszer sem hagyja ki az alkalmat, hogy megfogja a forró sütőajtót, hogy arról meg újra és újra megállapítsa, hogy "vo vóóóó" (meleg). Minden nap megkaparja a lábamon az anyajegyet és közli róla, hogy "piros", napjában többször ráugrik a hátamra, hiába mondom, hogy az nekem fáj, a kedvenc helye az asztal tetején van, szerinte az ablak az csak úgy szép, ha végig van tapizva és nyalva, a dömper pedig arra való, hogy - csöppet sem fájdalom mentesen - rátolja a sarkamra. A kérésem ellenére is folyamatosan rámtör a WC-ben, hogy aztán kerekre nyílt szemekkel, bólogatva közölje : " Kakiltál! ". Napjában többször eljön az a pillanat, amikor annyira összeveszünk, hogy krokodil könnyekkel a szemében kirohan az előszobába, lehasal a padlóra és az ajtót kapargatva azt kiabálja " Apaaaaaaaa". Apa persze nincsen otthon, mert dolgozik, csak én, az ismételten gonosz anya, aki olyan, szükségtelen dolgokra akarja rábeszélni, mint például a nadrág felvétel vagy a fogmosás.
Remélem, hogy ép ésszel átvészelem ezt az időszakot és elmesélhetem az unokáimnak, hogy apátok szenvedélye 2 évesen az volt, hogy amint lehetősége nyílik rá letekerjen és 1x1centis darabokra szaggasson egy tekercs klotyòpapírt ...

A Bermuda háromszög

Eltűntem a Bermuda háromszögben...a férjem nevezte el így a lakásunkat, miután majd' 1 hónapon keresztül oda-vissza fertőztük egymást a gyerekeimmel. A kisfiam nem elégedett meg az előző bejegyzésben már említett kiütésekkel, begyűjtött magának egy kis hörghurutot (amit testvériesen a húgával is megosztott), egy bakteriális torokgyulladást (ezt nekem volt szerencsém örökölni), egy középfül gyulladást (jó tesó lévén a kiscsaj is kipróbálta, szerencsére csak nagyon enyhe formában), egy gége gyulladást (amivel nem kis riadalmat okozott a családnak), majd végül egy arcüreg gyulladást, amit megszínezett egy újabb, de ezúttal egy kis gennyel is felturbózott középfül gyulladással.
Életemben nem volt még részem ilyen extrém, alvás megvonásos kalandban. Nem kis megpróbáltatás ápolni egy nyűgös, lázas gyereket és egy taknyos, mini cici fetisisztát, miközben te magad is legszívesebben pelenkába pisilnél, mert a láz miatt nehezedre esik annak az 5 méternek a megtétele is, ami a nappalit választja el a WC-től.
Szegény kisfiam ha köhög, akkor nem simán csak kuc-kuc van, hanem, hogy ne legyen olyan uncsi és száraz, megtoldja egy kis boával is. Pici kora óta hányós fajta, az erős köhögést kísérő öklendezés meg különösen kiváltja belőle ezt a jó szokást. Korábban már említettem, hogy én is sokat hánytam gyerekkoromban, na most visszanyal a fagyi. Nálunk is a nappali állandó dísze lett a felmosóvödör felmosórongyostól. A sors fintora, hogy pár nappal a betegeskedés kezdete előtt hoztuk el a tisztítóból a már így is sokat megélt nagy szőnyegünket...Minden alkalommal próbáltam menteni a menthetőt, de úgy tűnt, csak a szőnyeg közepén tudja igazán jóízűen "kifejezni magát". Ha megpróbáltam felkapni és valami könnyen takarítható helyre rohanni vele, azzal csak nagyobb kárt okoztam. Egyik este egy ilyen, kudarcba fulladt lavórt vagy más alkalmatosságot kereső rohanás és forgolódás közepette a sírás és a röhögőgörcs határán eszembe jutott egy jelenet a Reszkessetek betörőkből.                                            
 http://www.youtube.com/watch?v=g45HsPf6MKY
Pontosan olyan voltam hányó gyerekkel a hónom alatt, mint Gengszter Johnny a gépfegyverrel. A tévétől a terasz ajtón, a falon át, a függönyön, a szekrényen és pár a szekrényBEN (!!!) lévő ruhán keresztül, mindent beterített a "golyózápor".
Pár nap elteltével már próbáltam úgy keverni esténként a kakaót, hogy visszafelé érkezve menjen a színe a szőnyeghez. Elgondolkoztam azon, hogy adok neki egy kis falat céklát is, mert a barna és a bordós lila keveréke szerintem tökéletes mályva árnyalatot ad...
A betegségben eltöltött hetek végére már olyan türelmetlen és fáradt voltam, hogy a gyógyszertárban a köptetőt is remegve, ordítva kértem és hisztériás rohamot kaptam, ha valaki tüsszentett egyet a gyerekeim 100 méteres körzetében. Annyi vitamint szedünk, ami egy teljes mamut csordát megvéd a kihalástól, a magyar méheket tolókocsiban tologatják a méhészek virágtól virágig, mert belerokkantak abba a munkatempóba, amit a mi méz és propolisz fogyasztásunk diktál és mégis...tegnapelőtt újra kezdődött minden :(

Idegbaj

A hét eleje óta próbálkoztunk elintézni egy nagyon fontos papírt Gizikének, de nem mertünk elindulni, mert behavazott. Azt már nem is részletezem, hogy miért csak most álltunk neki. Csak említés szintjén annyi, a jó Isten tudja miért, de a magyar hivatalnokoknak 3 hónapjukba telik a külföldön született gyermek anyakönyvezése. Pénteken aztán úgy döntöttünk, hogy ez lesz az alkalmas nap, hiszen semmiféle csapadékot nem jósoltak ("maximum egy pár hópehely hullhat") és úgy gondoltuk, valamennyire biztosan letakarították az utakat is. Az autót én leszavaztam, mert utálom ebben a városban, hogy az ember órákig ül az autóban akkora a forgalom, aztán ha eléri a célját, akkor még hosszú-hosszú percek, amíg - kihalásos alapon - megüresedik egy parkolóhely. Nem is beszélve a "nagy" gyereket beköt, babakocsit szétszed, picit is beköt, babakocsit berak, legalább egy a kettőből bőg, elindul, valamivel később hátramászik, mindegyiket levetkőztet, menet közben etet, itat, énekel, "csiccseget", mert megint valamelyik bőg, megérkezik, felöltöztet, babakocsit kivesz, összerak, valaki megint bőg procedúráról. "Kigugliztam" tehát, hogyan jutnánk el tömegközlekedéssel a leghamarabb, és a városon belül közlekedő vonatra esett a választásom. Nagyon egyszerű, kb. 1 km-re van tőlünk az állomás, 5-6 megálló és pont ott szállunk le. Fél óra alatt ott vagyunk. Aha... Elindultunk. Időben. 25 perccel a vonat indulása előtt. Kezdődött azzal, hogy Marci nem akart jönni, mert hé, meg hó, meg kutya, bácsi, meg hidi (hideg) és különben is milyen vicces, ha földbe gyökerezett lábbal állok és anya meg apa rohadt ideges és különben sem értem azt a szót, hogy "elkésünk". Úgyhogy vinni kellett. Először csak őt. Egészen az első kereszteződésig, ahol a babakocsi elsüllyedt a hóban. Innentől kezdve a kocsit is cipelhettük át a kétszer két sávos úton. Zizistől. A következő száz métert idegbajosan, kocsit rángatva, húzva, káromkodva, rugdosva, agyvérzés közeli állapotban tettük meg, vagyis csak én, ugyanis annyira volt eltakarítva a hó a járdán, mint egy jó kis tiroli sípályán (puszillak Bogikám), de én se síelni nem tudok, se nem fizettem ezért az élményért síbérlet formájában, úgyhogy nem értékeltem, hogy öt méterenként megsüllyedt a Zizim járgánya. A férjem jobbnak látta, ha átveszi, de akkor sem haladtunk gyorsabban, úgyhogy a vesztesek "nyugalmával" érkeztünk meg az állomásra azzal a tudattal, hogy lekéstük a vonatot. Szerencsére aznap nem csak a babakocsik, hanem a vonatok is ölre mentek a hóval, úgyhogy pont elcsíptük. A tervezett fél órás útból valamivel több, mint egy óra lett, de megérkeztünk. Hatalmas szerencsénkre nem voltak sokan, hamar sorra is kerültünk. Egy nagyon kedves hölgy mosolyogva közölte velünk, hogy hiába van még két óra az ügyfélfogadási időből, ma már nem intézhetjük el amit szeretnénk, mert rengeteg az ügyfél, jöjjünk vissza hétfőn. Igazából azt szerette volna mondani, hogy : "Péntek, tíz óra van, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy hétvége. Nem gondolod, hogy ma még dolgozni fogunk?". Nyugodt mosollyal vettem tudomásul, de a gondolataimban kitéptem a hajánál fogva a pultból, megpörgettem négyszer a fejem fölött, földhöz vágtam és lenyomtam a torkán tíz reklámtollat. Aztán káromkodtam is, de azt már hangosan. Kár, hogy nem értette, mert így nem tudta átadni az üdvözletemet a kedves édesanyjának. Amikor kiléptünk az épületből, már szakadt a hó (... az a maximum pár hópehely). Mire hazaértünk a három órás túránkról, kölcsönösen majd' megöltük egymást, olyan idegi állapotban voltunk a vízszintesen eső hótól, hóakadályok közötti babakocsi rallytól, hisztiző gyerektől, homloküregig hatoló jeges széltől és a sikertelen ügyintézéstől. Aznap még egész éjszaka is szakadt a hó...
A szombati napunk viszonylag eseménytelenül telt, de aztán beköszöntött a vasárnap. Marci megreggelizett, aztán rajzfilmet nézett és vidám kis mosolya mellett megjelent az arcán néhány, majd nagyon sok vörös, fehér közepű folt, mintha valaki beledobta volna egy nagy csalánosba a gyerekemet. Drága szívem annyira ért hozzá, hogy mindig vasárnap hányja össze a lakást, lázasodjon be és produkáljon különböző színű és formájú kiütéseket. Miután a férjem kiszabadította az autót a hó fogságából, bementünk az ügyeletre. Laza 3 órát várakoztunk. Marci ezalatt végigjárta a türelmetlenség összes fokozatát a hisztitől a futkosásig, arcán pedig hol jobban, hol kevésbé virágzott tovább a kiütés. Én pedig ismét az idegbaj széles skáláján mozogtam, ha éppen nem gyereket hurimpáltam vagy tettem tisztába szinte ülő helyzetben, a bébihordóban. A férjem pedig ez idő alatt lefutotta Marcival a maratont a kórház folyosóin. Miután ötven lázas gyerek telibe köhögött, tüsszögött, taknyozott minket és sikeresen megebédelt  az ambulancia személyzete, végre sorra kerültünk. Érdemes volt várni, mert a doktornő egy rendkívül értékes diagnózissal ajándékozott meg minket, miután a kisfiam ezer decibellel közvetlen közelről arcon üvöltötte, úgy tíz percen keresztül. "Vagy allergia, vagy vírus és az is lehet, hogy soha nem fog kiderülni, hogy valójában mi." Erről rögtön eszembe jutott a drága jó volt főnököm, aki annak ellenére, hogy professzor volt, nem beszélte tökéletesen a német nyelvet és gyakran használta a "Ding(s)", azaz izé(k) töltelék szócskát. Soha nem felejtem el a(z egyik) nagyon emlékezetes diagnózisát, amikor komoly arccal közölte a beteggel : "Magának bizony valami baja van." Erre a beteg : "De mi?" Mire a főnököm: "Hát izé van az izéjével..." Na mi is azért vártunk 3 órát, hogy közöljék, vagy ez vagy az, de lehet, hogy amaz.
Végül örömmel közöm, hogy ma el tudtuk intézni, amit pénteken nem. 6-kor keltünk, aztán két és fél órát vártunk egy darab papírra, de megvan!

Videó

Gyermekkoromban minden családi "banzáj" (mi így nevezzük az ünnepeket, összeröffenéseket) alkalmával elhangzott : "Apu neeeeee! Ne kamerázz!!!" De őt ez nem érdekelte, videózott rendületlenül. Minden karácsonykor, születésnapon, nyaralások, neves események alkalmával és sokszor csak úgy, mert ahhoz volt kedve. Ő volt a "félszemű bácsi", mert folyamatosan a szemére volt ragadva a videókamera. Akkor még nem tudtam, hogy évek elteltével mekkora kincs lesz nekem ez a családi videó sorozat. Napok óta ezen lógok esténként. Néhol halkan pityergek, de a legtöbbször hangosan röhögök és fantasztikus pillanatokat élek át. Úgy érzem, újra otthon vagyok, bújok a nagyszüleim, szüleim ölébe, játszok a tesómmal, csibészkedünk a gyermekkori barátokkal, felveszem a Backstreet Boys - os pólómat, berohanok az unokaöcsémmel a Balatonba, ha megszólal a Jump! :) ...http://m.youtube.com/?reload=9&rdm=mghhwh5a7#/index?desktop_uri=%2F&gl=HU

Az első dvd 1988 karácsonyával kezdődik, amikor a húgom 2 én pedig 8 éves vagyok, anyu pedig hihetetlen módon fiatalabb, mint én most!
A húgom zabálni való, a csomagoló papíron keresi a Jézuskát, mert azt mondták neki, hogy elbújt a rajta lévő fenyőfa ág mögött, egyszerre négy cumit szív, becsavarja és megszárítja az összes férfiember (papák és apu) haját a játék frizurázó készletével és amikor megkérdezik tőle, hogy mit kérsz karácsonyra, azt válaszolja: kéket, pirosszat, szárgát... Azóta sem sikerült megfejteni, hogy mit értett ez alatt.
Én szokás szerint sokat beszélek, de -szokás szerint- senki nem figyel rám, mert valószínűleg mindenkinek lezsibbadt az agya tőlem. A szüleim szájából szinte minden felvételen elhangzik az évek során sokat ismételt: Petra NE EGYÉL SÜTEMÉNYT!!!!!! (ennél gyakrabban csak a "Petra ne szopd az ujjad"-at hallottam) Nekem persze ennek ellenére folyamatosan tele van a szám (Hej, hogy én mennyi módszert kidolgoztam arra, hogy hogyan lehet látatatlanul bekapni, összerágni és lenyelni egy darab sütit. Na meg persze arra is, hogy hogyan lehet hangtalanul lopózva sütit lopni éjnek évadján a konyhából - az a rohadt csattogós konyhaszekrény...). A család, valamint a szüleim barátai, ismerősei előre rettegtek, ha tudták, hogy mi, pontosabban én érkezem vendégségbe, mert mindenhol minimum egyszer összerókáztam a kanapét, padlószőnyeget, parkettát az elfogyasztott sütemény mennyiség következtében. Volt, ahol már elő volt készítve a felmosóvödör, amikor beléptünk a lakásba.
Külön említést érdemel a ruhatáram. Tinibuborék koromban olyan hihetetlen ruhadarabokat aggattam magamra, hogy azon csodálkozom, nincsen olyan képkocka, amin a bugyogót kívül hordom a gatya fölött.
Anyu a haját leszámítva semmit nem változott, fater viszont manapság már ritkíttatja és melíroztatja a haját meg a bajuszát. Az alakja a régi időkhöz hasonlóan sudár, a mosolya viszont megváltozott. Előrehaladott kora ellenére -BOCSI- most sokkal fiatalosabb, szinte már gyermeki... sőt egy csecsemő mosolyával vetekszik! 3 hónapos pici lányomhoz hasonlóan villogtatja a fogsorát.
Könnyekig hatódtam, amikor egy 1996-os felvételen pár pillanatra feltűnik a családunkban ikonikusan emlegetett lúdláb torta is, amit 15 éves koromban sütöttem anyunak a születésnapjára. Apu -ahogy ő mondja- 100km-t autókázott aznap a városban a hozzávalókért. Kezdődött úgy, hogy reggel kitaláltam, itt bizony tortasütés lesz és elzavartam a fatert beszerző körútra. Aztán kakaópor helyett Nesquick-et tettem a krémbe (ki a fene gondolta, hogy van köztük különbség). Kicsapódott az egész, úgyhogy apu szerezhette be újra a hozzávalókat. Amikor hazaért, a seggemet a földhöz verve hisztiztem, mert vajat hozott margarin helyett (vagy margarint vaj helyett, már nem emlékszem). Igazából mindegy lett volna, de nem akartam még egyszer hibázni, úgyhogy szó szerint követtem a recept utasításait (kiröhögtek akkor is, amikor a disznótóros húslevesbe pontosan 8 szem egész borsot tettem, mert így tanultam az iskolában). Így történt, hogy ülhetett újra a kocsiba, hogy megvegye az általam óhajtott alapanyagot. Végül sikerült összehozni egy össze-vissza dülöngélő egyedet, aminek anyu nagyon örült, apunak meg életre szóló élményt okoztam. Az imént említettem neki sms-ben és nem hiába mondják, hogy az idő mindent megszépít. Már csak 70 km-re emlékezett...
A vidám pillanatokon túl néha elöntött a szomorúság is azokat az embereket látva, akik már nincsenek velünk. Megkönnyeztem a nagyszüleimet, de ugyan akkor jókedvre derített, hogy milyen vidámak és virgoncak (igen! virgoncak :) ) egyik-másik képkockán. Apai nagypapám földhöz vágja a régi óráját, amikor kap egy újat, a nagymamám pedig pörög-forog a "kimenő" kimonójában, amit minden karácsonykor viselt. Anyai nagypapám büszkén feszít a nyúlketrecek mellett, a nagymamám pedig a tenyerét összecsapva sikítja: "Jaj, most meg VÍGIGFOLIK a hasadon!!!! (méghozzá apu hasán a frissen levágott pulyka vére). Ez nálunk szállóigévé vált. Nagyon hiányoznak nekem és kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem láthatják a dédunokákat. Hatalmas szerencse viszont, hogy a dédunokák láthatják őket. Kisfiam szájtátva nézi a dvd-ket és hangosan kacag egy-egy jeleneten.
Elhatároztam, hogy a következő adandó alkalommal veszek én is egy videókamerát és nem érdekel, ha én is megkapom: "Anyu ne kamerázz!" Mert most már biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim egyszer éppen olyan hálásak lesznek nekem, mint amilyen hálás most én vagyok az apukámnak!

Red Bull.....pardon Red Cow avagy mi az ami a tehénnek is szááárnyakat ad...

Már 2 napja megvan a téma, hogy miről szeretnék írni, csak időm nem volt rá. Most van egy kis időm, a terv viszont változott. Ma másról lesz szó. Rövid bejegyzés lesz, de... ha megtudom, hogy valaki röhögni mert rajta(m)... akkor az első adandó alkalommal én is (viszont) kiröhögöm.
Drága kisfiam névnapja alkalmából ma elmentünk egy élményfürdőbe. Az egész eleve úgy kezdődött, mint egy horrorfilm. Nem, nem feltétlenül a belépőjegy árára gondolok, de kétség kívül, annak is volt köze ehhez a műfajhoz. Lementünk az öltözőbe, ahol hétköznap délelőtt lévén nagyon kevesen voltak, a rész, ahol mi öltöztünk pedig kongott az ürességtől. De nem  a Marci szerint. Egyik pillanatról a másikra keserves sírásban tört ki, nem tudtuk mi történt vele. Kérdezgettük, én nézegettem, megsérült-e valahol, fogdostam a homlokát, lázas-e, azt gondoltam talán beteg lett, de semmi. Csak folytak a nagy krokodil könnyei és sírt, sírt szakadatlanul. Majd elkezdett mutogatni az üres fal irányába: bácsi, bácsi! Nem volt ott egy lélek sem, de ő nem hagyta abba a mutogatást és a bácsizást. Kellett majd' 10 perc, mire megnyugodott. Bevallom őszintén, nagyon ijesztő jelenet volt.
Ezután kezdődött a nap akció filmbe illő jelenetekben gazdag része. Az egész család (Gizit leszámítva. Ő volt az őrszem - 3 hónapos létére egész nap le sem hunyta a szemét.) nekiállt csúszdázni. Én itt eltértem egy kicsit a műfajtól (a vígjáték irányába),
mert a legelső alkalommal, már a  kezdetek kezdetén elcsúsztam leülés közben és szó szerint beleestem a csúszdába. Az esés következtében felfröccsenő vízmennyiség felét (ez a súlyomból kifolyólag kb. egy hektoliter) benyeltem, így azon felül, hogy marhára fájt a hátsó felem, fuldokoltam is, pedig még csak 3 métert tettem meg. Szerencsére a további csúszásokat komolyabb sérülés nélkül megúsztam. Nem úgy a férjem, aki egy alkalommal elfelejtette levenni a papucsát és ezzel csak a csúszda tetején szembesült. Úgy döntött, hogy nem megy le, hanem a papuccsal a kezében gyűri maga alá az XXL Monster Ride-ot. Nem jött össze. 5 méter után leesett a gumiról és össze-vissza verte magát. Idézem: "Kár, hogy nem volt egy board kamera, akkor láttátok volna, hogyan vívtam élet-halál harcot az elemekkel".  Végeredményként az egész hátán látható Pablo Picasso: A férfi, aki a papucsával csúszott című színváltós képe. Most még piros. De lila lesz, egy idő után meg majd sárga.
A hazaindulás előtt negyed órával kezdődött aztán a tragikomédia, aminek én voltam a főszereplője. Gyerekkel a kezemben elcsúsztam, de nagyon. Fentebb írtam, hogy amikor megérkeztünk, alig voltak. Na a délutánra már nem ez volt a jellemző, így nagyközönség előtt volt szerencsém előadni ezt a művészileg végrehajtott tripla Rittbergert. Pont, amikor olyan jól érzem magam a (narancs)bőrömben, hogy legszívesebben világ összes törölközőjét magam köré tekerném és nagykabátban járnék az uszodába, akkor hívom fel magamra egy kisvárosnyi ember figyelmét. Mikor hab testem 178 cm magasságból földet ért, gyanítom, hogy Új Zélandon cunami riadót rendeltek el. Próbáltam a gyerekemet menteni (neki az ijedtségen kívül kutya baja sem lett), így én magam tompítás nélkül zakóztam a jobb oldalamra. Állítólag hárman segítettek fel, én csak arra emlékszem, hogy a húgom "Úr Isten!" felkiáltással ijedten rohan felém, kikapja az ordító Marcit a kezemből, aztán hirtelen átvált visító röhögésbe és nem bírja abbahagyni (nem csodálom)... Fénysebességgel, skarlátvörös fejjel hagytam el a helyszínt és csak percek múltán (amikor már csak parázslott szégyentől lángoló fejem)  kezdtem el érezni a fájdalmat... a hasamban, a csuklómban, vállamban, könyökömben, a vérző tenyeremben és a fenekem még ép részein.

Okostelefon

Elképzelhetetlen, hogy pár èvvel ezelőtt hogyan tudtunk létezni okostelefonok nélkül. Nekem kellett itthon főzni, mosni, takarítani. Ma már csak letöltök egy háztartási robot app-et és a fotelban hátradőlve figyelem, ahogy a telefonom pöttyös kötényben puccparádéba vágja a lakást.
Kár, hogy ez nem igaz. De persze csakis azért, mert nekem nincsen okostelefonom, csak a férjemnek, ő meg mindig másra használja. Most például éppen a fenyőfa kidobó app-el bűvöli a tűlevelűt, hogy eltüntesse a Karácsony utolsó maradványait a lakásból.
Az app-eken kívül nélkülözhetetlen funkciója az okos kütyüknek az érintőképernyő. Messziről megismerem az okostelefonosokat, mert mindegyiknek rángatózik és bütykös a mutatóujja a sok simogatástól! A kisfiam is előszeretettel lopja el az apja telefonját, hogy figurázhasson a pici kis ujjaival a kijelzőn. Olyannyira megszokta, hogy a telefon és a számítógép is így működik, hogy egyfolytában a TV, számára elérhető alsó részét nyomkodja és nem érti meg, hogy az nem simogatással, hanem egy "kőkorszaki" találmánnyal, a távirányítóval működik. Szerintem kisiskolás korában már azt sem fogja tudni, hogy milyen a gombos telefon és előfordulhat, hogy a jó "öreg" klaviatúra is az ismeretlenség és a feledés homályába merül.
Az érintőképernyőnek köszönhető az is, hogy simán nyomon követhetjük, hogy kinél, mi volt az aznapi menü. A görgetősávban végig borsófőzelék nyomok húzódnak, a képernyő középső részén céklafoltok tarkállanak. Csörög a telefon, felveszed, hopp, máris ott van a jobb füled mentén a lekváros palacsinta... Mellesleg megjegyzem ezért támadtak meg a makakunaui bennszülöttek egy turistát. A fószer megevett egy Nutellás kenyeret, megnézte a Facebook profilját és közben fogadott egy hívást. A bennszülöttek meg azt gondolták, hogy magára festette a "meghúztam a törzsfőnök feleségét, ássuk ki a csatabárdot" jelet...
Az előzőeknél még nagyobb móka az sms küldés okostelefonnal, mégpedig 2 okból is.
Az egyik az xt9 szótár, ami folyamatosan felülbírálja az általad begépelt üzenet helyességét és - intelligens lévén - egyszerűen átírja. Így keletkeznek köztem és a férjem között ilyen és ehhez hasonló sms váltások.
"Itt esik az esőkabát. Ott is?"
"Szeretlek mind 3hòd ugat!" (mindhármótokat)
"- Mi legyen vacsorára?
 - Mészáros." (mèzes csirke)
A másik ok a "gombok" és az ujj méretbeli különbségéből és a túl gyengéd, vagy túl erős simogatásokból adódó elgépelés. Ennek az apukám a nagy specialistája, aki rendszeresen ilyen és hasonló sms-ekkel bombáz: "Ya. Hayway.ghtjmmäx! És hnvgzziim! Meg ne felejtsd el, hogy fhjim!!!! Fontos!" Na bumm... Róla azért azt is tudni kell, hogy le kellene töltenie egy szemüveg app-et :).
Végül egy friss, mai történettel zárom az oksotelefonok korának istenítését. Sms-ben tanácsot kért tőlem egy kedves barátnőm, majd nagyon hízelgő módon köszönte meg: "Istentől vagy! Köszönöm!". Jót mosolyogtam, mert éreztem, hogy ismét az intelligens kütyü "keze" lehet a dologban, de azért a következőt válaszoltam: "Mint mindannyian :) Szívesen. Ámen." Erre persze rögtön jött a válasz, hogy eredetileg az üzenet úgy szólt volna (ha a szótár nem gondolja másképpen): "Istennő vagy. Köszönöm". Én meg köszönöm a bókot és egyben az ötletet a bejegyzéshez!

Popóta

Mindenkinek megvannak a maga elalvási szokásai, engem jelen pillanatban az "ágyat lát elájul" figura jellemez. Nem volt ez mindig így. Gyermekkoromban ujjszopással ringattam álomba magam (nagyon-nagyon-nagyon sokáig... illetékes, ha olvassa, üzenem: fekszik, nyugszik, kussol! :) ), később csak TV előtt voltam képes elaludni, ma meg ha lemegy a nap bárhol, bármikor, lásd a fent említett figurát. A férjem képes ülve, felhúzott lábakkal, a térdén számítógépet egyensúlyozva aludni, aztán ha megrázom, hogy feküdjön le normálisan, felpattanik a szeme és közli: Mi van? Nem is aludtam!
Kérdem én, aki nem alszik az minek horkol? Gyakorol, hátha Andrea Bocelli felkéri duettpartnernek?
A húgom meg úgy alszik, mint egy megmerevedett, letakart búrájú hátúszó. Egy négyzetcentiméter sem látszik ki a fejéből és még abban sem biztos az ember, hogy egyáltalán lélegzik. Kilóg viszont a magasba nyújtott két karja. Tiszán emlékszem rá (ha nem emlékeznék is tudnám, mert megszámlálhatatlan alkalommal sztoriztak már erről szüleink), hogy pici korában ritmikus, apró seggrecsapásokkal kellett elaltatni. Pár hetes volt a fiam, amikor - valószínűleg az alváshiánnyal összefüggő - zavart állapotomban kipróbáltam nála is ezt a módszert és működött. Aztán rászokott. Ahogy teltek a hónapok, már követelte, nem telt el altatás popózás nélkül. Először csak elkezdte csapkodni a saját hátsóját, ha mi abbahagytuk. Később már megragadta a kezünket és a pelenkához húzta, így jelezvén mit is akar, majd a POPÓTA felkiáltás következett. Ma már szimplán csak ránk parancsol: popó!!!
Ha a férjem altatja megfigyeltem, hogy a popótázás nem csupán az altatás elengedhetetlen eszköze, hanem egyben az ő lelkivilágának a kivetülése is. A kezdeti szakaszban alig hallható finom, puha, ritmikus hangok hallatszanak, majd kb. 20 perc elteltével következik a türelmetlen, egyre gyorsuló, össze-vissza kalimpáló hupogás, aztán a szünet. Feladta. Ekkor lép közbe a gyerek és a vékony, egér hangon követelőző popó, popó felkiáltás. Ez az a pont,amikor újra nekifeszül. Kezdi megint ritmikusan, de már nem olyan puhán, mint a kezdetekkor. Egyre gyorsul a tempó, egyre hangosabban csattog, majd végül már porzik a pelenka. Egyszer csak, úgy egy óra elteltével lassul a tempó, már csak egy-egy tompa fenékre csapás hallatszik, majd végül teljesen elhalkul. Innen tudom, hogy elaludt. A gyerek és a férjem is :).