Videó

Gyermekkoromban minden családi "banzáj" (mi így nevezzük az ünnepeket, összeröffenéseket) alkalmával elhangzott : "Apu neeeeee! Ne kamerázz!!!" De őt ez nem érdekelte, videózott rendületlenül. Minden karácsonykor, születésnapon, nyaralások, neves események alkalmával és sokszor csak úgy, mert ahhoz volt kedve. Ő volt a "félszemű bácsi", mert folyamatosan a szemére volt ragadva a videókamera. Akkor még nem tudtam, hogy évek elteltével mekkora kincs lesz nekem ez a családi videó sorozat. Napok óta ezen lógok esténként. Néhol halkan pityergek, de a legtöbbször hangosan röhögök és fantasztikus pillanatokat élek át. Úgy érzem, újra otthon vagyok, bújok a nagyszüleim, szüleim ölébe, játszok a tesómmal, csibészkedünk a gyermekkori barátokkal, felveszem a Backstreet Boys - os pólómat, berohanok az unokaöcsémmel a Balatonba, ha megszólal a Jump! :) ...http://m.youtube.com/?reload=9&rdm=mghhwh5a7#/index?desktop_uri=%2F&gl=HU

Az első dvd 1988 karácsonyával kezdődik, amikor a húgom 2 én pedig 8 éves vagyok, anyu pedig hihetetlen módon fiatalabb, mint én most!
A húgom zabálni való, a csomagoló papíron keresi a Jézuskát, mert azt mondták neki, hogy elbújt a rajta lévő fenyőfa ág mögött, egyszerre négy cumit szív, becsavarja és megszárítja az összes férfiember (papák és apu) haját a játék frizurázó készletével és amikor megkérdezik tőle, hogy mit kérsz karácsonyra, azt válaszolja: kéket, pirosszat, szárgát... Azóta sem sikerült megfejteni, hogy mit értett ez alatt.
Én szokás szerint sokat beszélek, de -szokás szerint- senki nem figyel rám, mert valószínűleg mindenkinek lezsibbadt az agya tőlem. A szüleim szájából szinte minden felvételen elhangzik az évek során sokat ismételt: Petra NE EGYÉL SÜTEMÉNYT!!!!!! (ennél gyakrabban csak a "Petra ne szopd az ujjad"-at hallottam) Nekem persze ennek ellenére folyamatosan tele van a szám (Hej, hogy én mennyi módszert kidolgoztam arra, hogy hogyan lehet látatatlanul bekapni, összerágni és lenyelni egy darab sütit. Na meg persze arra is, hogy hogyan lehet hangtalanul lopózva sütit lopni éjnek évadján a konyhából - az a rohadt csattogós konyhaszekrény...). A család, valamint a szüleim barátai, ismerősei előre rettegtek, ha tudták, hogy mi, pontosabban én érkezem vendégségbe, mert mindenhol minimum egyszer összerókáztam a kanapét, padlószőnyeget, parkettát az elfogyasztott sütemény mennyiség következtében. Volt, ahol már elő volt készítve a felmosóvödör, amikor beléptünk a lakásba.
Külön említést érdemel a ruhatáram. Tinibuborék koromban olyan hihetetlen ruhadarabokat aggattam magamra, hogy azon csodálkozom, nincsen olyan képkocka, amin a bugyogót kívül hordom a gatya fölött.
Anyu a haját leszámítva semmit nem változott, fater viszont manapság már ritkíttatja és melíroztatja a haját meg a bajuszát. Az alakja a régi időkhöz hasonlóan sudár, a mosolya viszont megváltozott. Előrehaladott kora ellenére -BOCSI- most sokkal fiatalosabb, szinte már gyermeki... sőt egy csecsemő mosolyával vetekszik! 3 hónapos pici lányomhoz hasonlóan villogtatja a fogsorát.
Könnyekig hatódtam, amikor egy 1996-os felvételen pár pillanatra feltűnik a családunkban ikonikusan emlegetett lúdláb torta is, amit 15 éves koromban sütöttem anyunak a születésnapjára. Apu -ahogy ő mondja- 100km-t autókázott aznap a városban a hozzávalókért. Kezdődött úgy, hogy reggel kitaláltam, itt bizony tortasütés lesz és elzavartam a fatert beszerző körútra. Aztán kakaópor helyett Nesquick-et tettem a krémbe (ki a fene gondolta, hogy van köztük különbség). Kicsapódott az egész, úgyhogy apu szerezhette be újra a hozzávalókat. Amikor hazaért, a seggemet a földhöz verve hisztiztem, mert vajat hozott margarin helyett (vagy margarint vaj helyett, már nem emlékszem). Igazából mindegy lett volna, de nem akartam még egyszer hibázni, úgyhogy szó szerint követtem a recept utasításait (kiröhögtek akkor is, amikor a disznótóros húslevesbe pontosan 8 szem egész borsot tettem, mert így tanultam az iskolában). Így történt, hogy ülhetett újra a kocsiba, hogy megvegye az általam óhajtott alapanyagot. Végül sikerült összehozni egy össze-vissza dülöngélő egyedet, aminek anyu nagyon örült, apunak meg életre szóló élményt okoztam. Az imént említettem neki sms-ben és nem hiába mondják, hogy az idő mindent megszépít. Már csak 70 km-re emlékezett...
A vidám pillanatokon túl néha elöntött a szomorúság is azokat az embereket látva, akik már nincsenek velünk. Megkönnyeztem a nagyszüleimet, de ugyan akkor jókedvre derített, hogy milyen vidámak és virgoncak (igen! virgoncak :) ) egyik-másik képkockán. Apai nagypapám földhöz vágja a régi óráját, amikor kap egy újat, a nagymamám pedig pörög-forog a "kimenő" kimonójában, amit minden karácsonykor viselt. Anyai nagypapám büszkén feszít a nyúlketrecek mellett, a nagymamám pedig a tenyerét összecsapva sikítja: "Jaj, most meg VÍGIGFOLIK a hasadon!!!! (méghozzá apu hasán a frissen levágott pulyka vére). Ez nálunk szállóigévé vált. Nagyon hiányoznak nekem és kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem láthatják a dédunokákat. Hatalmas szerencse viszont, hogy a dédunokák láthatják őket. Kisfiam szájtátva nézi a dvd-ket és hangosan kacag egy-egy jeleneten.
Elhatároztam, hogy a következő adandó alkalommal veszek én is egy videókamerát és nem érdekel, ha én is megkapom: "Anyu ne kamerázz!" Mert most már biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim egyszer éppen olyan hálásak lesznek nekem, mint amilyen hálás most én vagyok az apukámnak!