Idegbaj

A hét eleje óta próbálkoztunk elintézni egy nagyon fontos papírt Gizikének, de nem mertünk elindulni, mert behavazott. Azt már nem is részletezem, hogy miért csak most álltunk neki. Csak említés szintjén annyi, a jó Isten tudja miért, de a magyar hivatalnokoknak 3 hónapjukba telik a külföldön született gyermek anyakönyvezése. Pénteken aztán úgy döntöttünk, hogy ez lesz az alkalmas nap, hiszen semmiféle csapadékot nem jósoltak ("maximum egy pár hópehely hullhat") és úgy gondoltuk, valamennyire biztosan letakarították az utakat is. Az autót én leszavaztam, mert utálom ebben a városban, hogy az ember órákig ül az autóban akkora a forgalom, aztán ha eléri a célját, akkor még hosszú-hosszú percek, amíg - kihalásos alapon - megüresedik egy parkolóhely. Nem is beszélve a "nagy" gyereket beköt, babakocsit szétszed, picit is beköt, babakocsit berak, legalább egy a kettőből bőg, elindul, valamivel később hátramászik, mindegyiket levetkőztet, menet közben etet, itat, énekel, "csiccseget", mert megint valamelyik bőg, megérkezik, felöltöztet, babakocsit kivesz, összerak, valaki megint bőg procedúráról. "Kigugliztam" tehát, hogyan jutnánk el tömegközlekedéssel a leghamarabb, és a városon belül közlekedő vonatra esett a választásom. Nagyon egyszerű, kb. 1 km-re van tőlünk az állomás, 5-6 megálló és pont ott szállunk le. Fél óra alatt ott vagyunk. Aha... Elindultunk. Időben. 25 perccel a vonat indulása előtt. Kezdődött azzal, hogy Marci nem akart jönni, mert hé, meg hó, meg kutya, bácsi, meg hidi (hideg) és különben is milyen vicces, ha földbe gyökerezett lábbal állok és anya meg apa rohadt ideges és különben sem értem azt a szót, hogy "elkésünk". Úgyhogy vinni kellett. Először csak őt. Egészen az első kereszteződésig, ahol a babakocsi elsüllyedt a hóban. Innentől kezdve a kocsit is cipelhettük át a kétszer két sávos úton. Zizistől. A következő száz métert idegbajosan, kocsit rángatva, húzva, káromkodva, rugdosva, agyvérzés közeli állapotban tettük meg, vagyis csak én, ugyanis annyira volt eltakarítva a hó a járdán, mint egy jó kis tiroli sípályán (puszillak Bogikám), de én se síelni nem tudok, se nem fizettem ezért az élményért síbérlet formájában, úgyhogy nem értékeltem, hogy öt méterenként megsüllyedt a Zizim járgánya. A férjem jobbnak látta, ha átveszi, de akkor sem haladtunk gyorsabban, úgyhogy a vesztesek "nyugalmával" érkeztünk meg az állomásra azzal a tudattal, hogy lekéstük a vonatot. Szerencsére aznap nem csak a babakocsik, hanem a vonatok is ölre mentek a hóval, úgyhogy pont elcsíptük. A tervezett fél órás útból valamivel több, mint egy óra lett, de megérkeztünk. Hatalmas szerencsénkre nem voltak sokan, hamar sorra is kerültünk. Egy nagyon kedves hölgy mosolyogva közölte velünk, hogy hiába van még két óra az ügyfélfogadási időből, ma már nem intézhetjük el amit szeretnénk, mert rengeteg az ügyfél, jöjjünk vissza hétfőn. Igazából azt szerette volna mondani, hogy : "Péntek, tíz óra van, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy hétvége. Nem gondolod, hogy ma még dolgozni fogunk?". Nyugodt mosollyal vettem tudomásul, de a gondolataimban kitéptem a hajánál fogva a pultból, megpörgettem négyszer a fejem fölött, földhöz vágtam és lenyomtam a torkán tíz reklámtollat. Aztán káromkodtam is, de azt már hangosan. Kár, hogy nem értette, mert így nem tudta átadni az üdvözletemet a kedves édesanyjának. Amikor kiléptünk az épületből, már szakadt a hó (... az a maximum pár hópehely). Mire hazaértünk a három órás túránkról, kölcsönösen majd' megöltük egymást, olyan idegi állapotban voltunk a vízszintesen eső hótól, hóakadályok közötti babakocsi rallytól, hisztiző gyerektől, homloküregig hatoló jeges széltől és a sikertelen ügyintézéstől. Aznap még egész éjszaka is szakadt a hó...
A szombati napunk viszonylag eseménytelenül telt, de aztán beköszöntött a vasárnap. Marci megreggelizett, aztán rajzfilmet nézett és vidám kis mosolya mellett megjelent az arcán néhány, majd nagyon sok vörös, fehér közepű folt, mintha valaki beledobta volna egy nagy csalánosba a gyerekemet. Drága szívem annyira ért hozzá, hogy mindig vasárnap hányja össze a lakást, lázasodjon be és produkáljon különböző színű és formájú kiütéseket. Miután a férjem kiszabadította az autót a hó fogságából, bementünk az ügyeletre. Laza 3 órát várakoztunk. Marci ezalatt végigjárta a türelmetlenség összes fokozatát a hisztitől a futkosásig, arcán pedig hol jobban, hol kevésbé virágzott tovább a kiütés. Én pedig ismét az idegbaj széles skáláján mozogtam, ha éppen nem gyereket hurimpáltam vagy tettem tisztába szinte ülő helyzetben, a bébihordóban. A férjem pedig ez idő alatt lefutotta Marcival a maratont a kórház folyosóin. Miután ötven lázas gyerek telibe köhögött, tüsszögött, taknyozott minket és sikeresen megebédelt  az ambulancia személyzete, végre sorra kerültünk. Érdemes volt várni, mert a doktornő egy rendkívül értékes diagnózissal ajándékozott meg minket, miután a kisfiam ezer decibellel közvetlen közelről arcon üvöltötte, úgy tíz percen keresztül. "Vagy allergia, vagy vírus és az is lehet, hogy soha nem fog kiderülni, hogy valójában mi." Erről rögtön eszembe jutott a drága jó volt főnököm, aki annak ellenére, hogy professzor volt, nem beszélte tökéletesen a német nyelvet és gyakran használta a "Ding(s)", azaz izé(k) töltelék szócskát. Soha nem felejtem el a(z egyik) nagyon emlékezetes diagnózisát, amikor komoly arccal közölte a beteggel : "Magának bizony valami baja van." Erre a beteg : "De mi?" Mire a főnököm: "Hát izé van az izéjével..." Na mi is azért vártunk 3 órát, hogy közöljék, vagy ez vagy az, de lehet, hogy amaz.
Végül örömmel közöm, hogy ma el tudtuk intézni, amit pénteken nem. 6-kor keltünk, aztán két és fél órát vártunk egy darab papírra, de megvan!