Már 2 napja megvan a téma, hogy miről szeretnék írni, csak időm nem volt rá. Most van egy kis időm, a terv viszont változott. Ma másról lesz szó. Rövid bejegyzés lesz, de... ha megtudom, hogy valaki röhögni mert rajta(m)... akkor az első adandó alkalommal én is (viszont) kiröhögöm.
Drága kisfiam névnapja alkalmából ma elmentünk egy élményfürdőbe. Az egész eleve úgy kezdődött, mint egy horrorfilm. Nem, nem feltétlenül a belépőjegy árára gondolok, de kétség kívül, annak is volt köze ehhez a műfajhoz. Lementünk az öltözőbe, ahol hétköznap délelőtt lévén nagyon kevesen voltak, a rész, ahol mi öltöztünk pedig kongott az ürességtől. De nem a Marci szerint. Egyik pillanatról a másikra keserves sírásban tört ki, nem tudtuk mi történt vele. Kérdezgettük, én nézegettem, megsérült-e valahol, fogdostam a homlokát, lázas-e, azt gondoltam talán beteg lett, de semmi. Csak folytak a nagy krokodil könnyei és sírt, sírt szakadatlanul. Majd elkezdett mutogatni az üres fal irányába: bácsi, bácsi! Nem volt ott egy lélek sem, de ő nem hagyta abba a mutogatást és a bácsizást. Kellett majd' 10 perc, mire megnyugodott. Bevallom őszintén, nagyon ijesztő jelenet volt.
Ezután kezdődött a nap akció filmbe illő jelenetekben gazdag része. Az egész család (Gizit leszámítva. Ő volt az őrszem - 3 hónapos létére egész nap le sem hunyta a szemét.) nekiállt csúszdázni. Én itt eltértem egy kicsit a műfajtól (a vígjáték irányába),
mert a legelső alkalommal, már a kezdetek kezdetén elcsúsztam leülés közben és szó szerint beleestem a csúszdába. Az esés következtében felfröccsenő vízmennyiség felét (ez a súlyomból kifolyólag kb. egy hektoliter) benyeltem, így azon felül, hogy marhára fájt a hátsó felem, fuldokoltam is, pedig még csak 3 métert tettem meg. Szerencsére a további csúszásokat komolyabb sérülés nélkül megúsztam. Nem úgy a férjem, aki egy alkalommal elfelejtette levenni a papucsát és ezzel csak a csúszda tetején szembesült. Úgy döntött, hogy nem megy le, hanem a papuccsal a kezében gyűri maga alá az XXL Monster Ride-ot. Nem jött össze. 5 méter után leesett a gumiról és össze-vissza verte magát. Idézem: "Kár, hogy nem volt egy board kamera, akkor láttátok volna, hogyan vívtam élet-halál harcot az elemekkel". Végeredményként az egész hátán látható Pablo Picasso: A férfi, aki a papucsával csúszott című színváltós képe. Most még piros. De lila lesz, egy idő után meg majd sárga.
A hazaindulás előtt negyed órával kezdődött aztán a tragikomédia, aminek én voltam a főszereplője. Gyerekkel a kezemben elcsúsztam, de nagyon. Fentebb írtam, hogy amikor megérkeztünk, alig voltak. Na a délutánra már nem ez volt a jellemző, így nagyközönség előtt volt szerencsém előadni ezt a művészileg végrehajtott tripla Rittbergert. Pont, amikor olyan jól érzem magam a (narancs)bőrömben, hogy legszívesebben világ összes törölközőjét magam köré tekerném és nagykabátban járnék az uszodába, akkor hívom fel magamra egy kisvárosnyi ember figyelmét. Mikor hab testem 178 cm magasságból földet ért, gyanítom, hogy Új Zélandon cunami riadót rendeltek el. Próbáltam a gyerekemet menteni (neki az ijedtségen kívül kutya baja sem lett), így én magam tompítás nélkül zakóztam a jobb oldalamra. Állítólag hárman segítettek fel, én csak arra emlékszem, hogy a húgom "Úr Isten!" felkiáltással ijedten rohan felém, kikapja az ordító Marcit a kezemből, aztán hirtelen átvált visító röhögésbe és nem bírja abbahagyni (nem csodálom)... Fénysebességgel, skarlátvörös fejjel hagytam el a helyszínt és csak percek múltán (amikor már csak parázslott szégyentől lángoló fejem) kezdtem el érezni a fájdalmat... a hasamban, a csuklómban, vállamban, könyökömben, a vérző tenyeremben és a fenekem még ép részein.
Nem is nevettem annyira :)....de most így visszagondolva :P. Bár igaz ami igaz, úgy téptem ki Marcit a kezedből mintha csak a sajátom volna :)
VálaszTörlésMég otthon is röhögtél....
VálaszTörlés